Egoizmus
Riporteri egoizmusnak nevezzük azt, amikor a riportert voltaképp - legalábbis látszólag - nem igen érdekli alanya, hanem sokkal inkább önnönmaga minél kedvezőbb színben való feltüntetése a meghívott vendég, és a kapcsolódó téma viszonylatában.
Jellemző megnyilvánulások:
-
Többet beszél, mint a meghívott. Az interjúidő java része az övé.
-
Saját "okos" viszonyulás, vélemény állandó közlése. Kiselőadás.
-
Állandó önmagára vonatkoztatás (én, én például, nálam, tőlem, hozzám, rólam, feleségem, fiam, lányom, anyám, apám, színházam, én mint színházi ember, stb.)
-
A feltett kérdés újbóli kérdéssel való gyors megfejelése, az eredeti kérdés, és így a válasz "elsikkasztása".
-
Betippelés, azaz inkább eldöntendő kérdések nyitott kérdések helyett.
-
A válasz megszakítása az alany lényegi mondanivalót sejtető szófordulatainál: és ekkor hirtelen... és az volt a legérdekesebb, hogy... de hogy a lényegre térjek... stb.
Megfejelés és kiselőadás
Betippelés
A riportidő elrablása (ez a teljes riport, csak ha van időd)
**************************************
Egoizmus
Mi a forradalom? A riporter kérdez, a riporter válaszol. Futottak még: a riportalany. Ha valaki színész, akkor nagy valószínűséggel alaptermészetére az extrovertáltság jellemző, és ez így van jól. De ha valaki színész, akkor el kéne tudnia játszani a riporter szerepét, akire mint ilyen, az introvertáltság kell hogy jellemző legyen. Persze csak akkor, ha elfogadja, illetve felismeri, hogy ő itt nem egy egyenrangú beszélgetőtárs, egy valamiféle állandó meghívott, akinek bölcs megnyilvánulásaira állandóan és intenzíven kíváncsi a néző, mert szinte mindenben kompetens, hanem egy kérdező csupán. Egy kérdező, aki helyettünk, a nézők helyett kérdez, és ha ügyes, pont azt, amit mi is kérdeznénk, és pont azt kívánja pontosítani, amit mi is pontosítanánk.
********************************************
Infantilizmus
avagy a riportalany lázadása
*************************************
A riportalany nem a játszótársunk. Különös tiszteletlenségnek fogható ez fel akkor, amikor a velünk szemben ülőt arra próbáljuk rákényszeríteni, hogy gazdag munkásságából, illetve egész eddigi életéből preferáljon valamit, óhatatlanul leminősítve így az összes többit. A kérdezőnek tudnia, vagy legalábbis éreznie kellene, hogy egy életút maga a változás, amelynek minden egyes mozzanatához sajátos érzelmi viszony fűzi az embert, és amelynek minden egyes mozzanata féltve őrzött, nagybecsű emlék, akárhogy éltük is meg azt. Nem véletlenül lázad e tiszteletlenség és látszólagos intelligencia hiány ellen a riportalany.
Infantilizmus II.
Vajon milyen reakcióra számít ilyenkor a riporter idétlen hasonlatának hatására? Hogy a vezető politikus töredelmesen bevallja, valóban, kitűnő a szerkesztő úr hasonlata, mi tényleg éretlen kamaszok módjára gyomrozgatjuk itt egymást, egyikünk kutya, a másikunk eb? De ígérjük, majd megjavulunk. Ilyen egyszerű ez. De beszéljünk inkább megint egy sokkal fontosabb dologról, a fociról.
Ez nem csak a politikus, de a nézők leminősítése is egyben.
Süketség I.
A riporternek minden idegszálával figyelnie kell alanyát, mert sokszor az elejtett megjegyzések a legérdekesebbek. Sajnos azonban sokszor sajátos süketség áll be a riporternél, amikor is saját hangjától és/vagy saját értelmezésétől meg sem hallja a riportalany apró, elejtett megjegyzésként tálalt lényegi mondandóját. Itt például a riporter elsöprő szavazati fölényről beszél, hiszen csak egy, valószínűleg elrontott szavazat rontotta a képet. Meg sem hallja Orbán Viktor öntelt, álszerény megjegyzését, miszerint itt szó sem volt 100%-tól eltérő arányról, mivel az egy tartózkodást ő maga adta le, hiszen illik ilyenkor tartózkodni. Ezt a megjegyzést, persze nem állást foglalva, de ki kellett volna emelni, alá kellett volna húzni. Vajon egy demokratikus pártban nem különös-e az ilyen homogén hozzáállás? Nem tart-e attól tisztelt elnök úr, hogy rossz emlékű történelmi analógiák felidézésére késztethet ez egyeseket?
********************************
Süketség II.
Itt tulajdonképpen tanúi lehetünk egy filmtörténeti eseménynek, miszerint a neves rendező bevallja, ők bizony sokszor inkább csak bosszantották "a magyart", mintsem valamiféle nagy magyar lelket ápoltak volna. Szóval sokszor csak bosszantásról volt szó, pedig mit agyaltak jó pár Jancsó film elemzésén kritikusok, esztéták és sznobok. Vajon jól gondoljuk-e? Ez volna az igazi téma, rá lehetne ugrani. Kétszer is mondja pedig a filmrendező. Az elsőt a riporter meg se hallja, belekérdez, a másodikat pedig elüti valami butasággal. Annál érdekesebbnek találja viszont, hogy Jancsó filmjeit is a saját felesége vágja. Erre felkapja a fejét. Miért? Ez valahogy olyan pikáns, vagy mi?
A bejátszás eleje felé pedig arról hallhatunk, hogy Andrej Wajda valószínűleg tudja, sértő volna, ha közvetlen tanácsokat adna egy magához hasonló kaliberűnek tartott filmrendezőnek. A riporter viszont őszintén csodálkozik azon, hogy Jancsó nem fogadja meg "egy Wajda" tanácsait, nem észre véve, hogy óhatatlanul az előbbi elé sorolja így az utóbbit.
*****************************************
Süketség III.
Tehát miután az énekesnő elmondja, hogy tulajdonképpen ez a kor volt az ő szellemi ébredésük kora, ennél a filmnél kezdett gondolkodni arról, hogy ezek a dalok már többről szóltak, mint egy egyszerű táncdal, és idézettel is szolgál ennek alátámasztására, műsorvezetőnk veszi a bátorságot, és mintha az előbbieket meg sem hallotta volna, kijelenti, hogy szerinte, az énekesnőnek fogalma sem volt arról mit énekel. Ez még finoman szólva is durva megalázás, amit még az sem ment, sőt súlyosbít, hogy műsorvezetőnk természetesen ennek nincs tudatában, sértése nem szándékos. Hiába próbál aztán dadogva másfajta értelmet adni ügyetlen megjegyzésének.