Gondoltam megpróbálom. Kitalálok egy jó tévéműsort, és megörvendeztetem vele az erre már igencsak kiéhezett hazai közérdeklődést. Igaz, szakmám nem idevág, de mint tudjuk, ez nem akadály. Sőt! A csatornák meg, mind az állami, mind pedig a kereskedelmi frontokon, nyilvánvalóan éhes héjaként, pénzt, paripát és fegyvert nem kímélve fognak lecsapni egyedülálló ötleteimre. Na és persze egy nagy rakás pénz áll majd a házhoz. Ilyen egyszerű tervem volt nekem.Az ötlet nem túl összetett, ide írom, ellophatod. Most már mindegy. Úgysem valósítható meg.Voltaképp egy politikai vitaműsorról van szó, de különösen határozott vitavezetéssel. Olyannyira határozottal, hogy a végén a műsorvezető, mint egy bíró, ítéletet hoz, azaz kinyilvánítja laikus, józan paraszti eszére támaszkodó véleményét a felek igazára vonatkozóan. Ennek megfelelő eréllyel vezeti a vitát, töri le a mellébeszélést, utasítja vissza a semmit mondást, varratja el a szálakat, adja, vagy vonja meg a szót. Azért teszi így, hogy a végére minden világos legyen az utca egyszerű embere számára. Persze szakértők is segítenék e laikus bírót, a közönség is kérdezhetne, lenne telefonos szavazás. Lenne azért show is. A beszédes cím pedig így hangzana: cserépszavazás. Ugye érzik miért? Hisz itt technológiánk vállára emelve újból megvalósulhatna az, ami eddig csak az ókori szabad polgárnak jutott osztályrészéül, a politikai döntéshozás közvetlen befolyásolása. Persze nem úgy közvetlenül, de azért mégiscsak más a többség kinyilvánított véleményével szemben cselekedni.Egész meghatódtam saját ötletem nagyszerűségétől, még a szemem is bepárásodott tőle. Nos ezekkel a bepárásodott szemekkel ültem le a vállalkozó médiaszakemberrel "egy kávéházi szegleten", hogy elkápráztassam a hírrel, mesés jövőjének záloga az én kezemben van. Ismerősök hoztak össze vele, valószínűleg végső kétségbeesésükben.Mondtam, mondtam az ötletem, de az én emberem szeme csak nem akart bepárásodni. Majd egyszer csak így szólt: az ötlet szép, de nem megvalósítható. Miért, kérdeztem, mert őszintén érdekelt. Azért, mert egyetlen tévé sem vállalná fel a döntés ódiumát. Még akkor sem, ha előtte százszor elmondjuk, hogy ez egy szubjektív, semmire sem kötelező vélemény. Mert hogy nézne az ki, ha az állami tévéből, ami azért valljuk be többé-kevésbé mégiscsak az adott kurzus reprezentánsa, esetleg sorozatosan az derülne ki, hogy a kormány oldalnak nincs igaza? Vagy vegyünk egy kereskedelmi televíziót. Csalódott nézők serege, akiknek nem volt igazuk, fog másik csatornára kapcsolni rögtön. A nézettséget kockáztatni pedig nem lehet!
Továbbmenőleg. Egyik pártnak sem érdeke, hogy a konfliktus tárgyát abszolút kibeszéljék, mintegy feketén-fehéren kiderítsék, hol az igazság. Az igazság ugyanis azon túl, hogy odaát van, még igen homályos is, jótékonyan takarva a kisebb-nagyobb adag vajakat a pártfejeken. A döntés tehát csak arról szólhatna, adott esetben kinek van kisebb, vagy nagyobb "sár" a birtokában. Nem baj, sőt előny, ha az emberek nem igazán értik mi folyik körülöttük. Ezért kénytelenek leginkább érzelmi alapon pártot választani. Az sem derülhet ki - oktatott tovább a nagyobb tömegek vizuális befolyásolásából élő média szakember - hogy egynémely ügyek megoldására épp a jelenlévő, a tárgyban felelősként nyilatkozó politikus a legalkalmatlanabb. Könnyen nevetségessé válhat. Ezért valamire való politikus be nem tenné a lábát egy ilyen műsorba.Na de, próbálkoztam kissé erőtlenül, mégiscsak meg kéne kezdeni értékesebb tartalom befogadása felé terelni a nézőket. Például az átkosban ehhez képest?Az átkosban csak egy tévé volt. Ette, nem ette nem kapott mást. Nem igaz, hogy az a bizonyos értékesebb tartalom műveltebbé, okosabbá tette az akkori befogadókat. Ugyanolyan buták voltak és maradtak mint most. Csakhogy most van csatorna, amelyik kiszolgálja őket. Végre.
{mxc}