0.0 of 5 (0 Votes)

Nézek előre,
S látom a sorsot,
Amiképp ő is lát engem.
Sorsközösségben vagyunk.

Téveszmék viadala
Dübörög át felettünk,
S józanul már nem szólhatunk rájuk.
Pedig elkélne emberi hangod, szép harangod

Csengése, mely zengő,
Mint a nyári szellő,
Csak hangosabb.
Csak hangosabb.

Nem Istenhez, magamhoz beszélek,
Magam bátorítom emberi szóra.
Magam dicsérem, hangom, csengőm,
Nyári szellőm, mert volt nekem ilyen...

Most már nincsen
Ilyen kincsem...