A vásárlóerő áruvá válása

gazdasági reform elképzelés

********************************

A vásárlóerő áruvá válása


?Verseny az egész világ,
És versenyző benne minden férfi és nő:?
(Shakespeare után szabadon)

Vajon létezik-e, létezhet-e emberarcú kapitalizmus? Lehet-e a kapitalizmust humanizálni? Ugyanis rendszerint efféle alapjelszavakban fogalmazódik meg a mai, valamilyen értelemben vett baloldali politizálás hitvallása, krédója. E mögött igen egyszerűen fogalmazva az a mondanivaló húzódik meg, hogy ugyan ebben a rendszerben definíciószerűen a legfőbb érték a pénz, a legerősebb törvény a növekedés törvénye, azért el lehet érni, sőt, el is kell érni, hogy mi emberek, jól élhessünk benne. Ettől azonban egy társadalom még nem lesz emberarcú, csak jóléti. Szeretném remélni, hogy a jólét, csak szükséges feltétele az emberarcúságnak. Ha egy társadalom például képességei szerint magában rejti egy emberélet megmentésének lehetőségét, de e lehetőség megvalósulásának szükséges feltétele a pénz, akkor a rendszer már nem nevezhető emberarcúnak, minden további bizonyíték helyett. Így tehát mind a mai napig egy társadalom legfeljebb csak emberarcúbb lehet más jelenkori, vagy múltbéli társadalmakhoz viszonyítva. Baloldali kormányzatok gyakran meg is kapják a kritikát, egyszerre akarnak szociálisan érzékenyek lenni, és ugyanakkor kapitalizmust építeni. Itt tehát kitapintható valamiféle ellentmondás.
Mégis lehet-e valós politikai jelszavakat egy jobb, emberibb életért küzdő politikai irányzat zászlajára tűzni anélkül, hogy meg kéne neveznünk valamiféle utópisztikus, kapitalizmuson túlmutató társadalomformát, annál is inkább, mert e módszert a közelmúlt, illetve még egyes helyeken a jelen történelmi tapasztalatai is igencsak kétes értékűvé tették?
Talán lehet, és még csak ki sem kell lépni a kapitalizmus ?sodorvonalából?. Lehet, mert a kapitalizmus mintegy magától, saját törvényszerűségeibe kódoltan vált, válik, válhat egyre ?emberarcúbbá?. Ha tetszik, mondhatjuk, igaz a klasszikus szófordulat: a kapitalizmus ilyenformán saját rendszerének sírásója, pontosabban benne van a teljes emberarcúság létrejöttének lehetősége, amely ? ha fentebbi okfejtésünket elfogadjuk ? ezen sajátos társadalmi berendezkedés végét is jelentené egyben. A tőkének egész egyszerűen nincs más választása, minthogy piactere bővítésének érdekében egyre ?valódibb?, egyre öntudatosabb, egyre ?önmegvalósítóbb?, és ennek szükségszerű következményeképpen egyre magasabb szinten fogyasztó személyiségeket ?állítson elő?, profitja növelése érdekében, de ugyanakkor ezzel vállalja léte szempontjából a legnagyobb kockázatot is. Ugyanis ez a fogyasztás egyre kevésbé manipulálhatóvá, azaz egyre céltételezettebbé válhat. Azonban az egyén ilyen értelmű abszolút szabadságának szükséges feltétele az alapvető egzisztenciális gondoktól való megszabadulás, amelynek szintén van egy szükséges feltétele, mégpedig a magasan fejlett technológia. A tőkés berendezkedés pedig a technológia soha nem látott mértékű fejlődésének legkiválóbb táptalaja.
Mint az köztudott, a tőkés gazdaság árutermelő gazdaság, és ennek megfelelően képes szinte valamennyi emberi megnyilvánulást, az ember társadalmi tevékenységének szinte valamennyi aspektusát áruként megfogalmazni és piacra vinni. Tőkés berendezkedésűnek nevezzük azt a társadalomtípust, ahol kell hogy legyen valamid, és/vagy kell hogy valami olyasmit csinálj, ami másnak is kell. Ha nincs ilyened, és/vagy nem tudsz ilyet előállítani, éhen halsz. Mert nem tudsz eladni. Ahhoz ugyanis, hogy vehess, e társadalomtípusban folyton folyvást és szakadatlanul eladni kell.
Az is köztudott továbbá, hogy a tőkés piacnak két szereplője van, a termelő és a fogyasztó. Régen felismert szükségszerűség tehát, hogy a vásárlóerőt is gondozni kell, mivelhogy az árutermelés puszta ténye még nem eredményezi a vásárlóerő automatikus megjelenését. Így tehát nem csak a vásárlóerő meglétéről, hanem annak megfelelő erejéről is gondoskodni kell, már ha a piac működését fenn kívánjuk tartani. Azonban mind a mai napig az alapvető eszköz e vásárlóerő képzéséhez, illetve megfelelő szinten való tartásához az un. munkaerő mind magasabb áron való megvásárlása. Ezért varázsszó minden politikai párt propagandájában a munkahelyteremtés erős ígérete. Voltaképp meg kell felelni egy az emberiség eddigi történelméből magától értetődően fakadó társadalmi elvárásnak, miszerint munka nélkül nincs megélhetés. Az ősi sztereotípiák is erről szólnak, a munka kényszer, a munka általában az a szükséges rossz, ami az életben maradáshoz kell, a munka valamiféle rabság, ezért is hívják ? legalábbis a magyarban ? szabadságnak, ha két-három hétre mentesülhetünk alóla. Vagyis a megélhetéshez szükséges feltételeket csak közvetve, egy úgynevezett munka alkalmazása révén lehet megteremteni, e feltételeket csak úgy, közvetlenül, alanyi jogon nem igényelhetjük, nem kapjuk meg, nem adják oda nekünk. De mi történik, ha ez a munkaerő, az élő emberi munkaerő egyszer csak feleslegessé, értéktelenné, eladhatatlanná válik, mert kiváltja azt a technológia? Megtörténhet?
Szükségképpen megtörténhet és már meg is történik ezen egyenlőtlenül fejlődő világ bizonyos pontjain. Megtörténik, és ilyenkor e sajátos viszonyrendszer társadalmi szereplői zavarba jönnek kissé. A termék ugyebár előáll, emberi munka nem kell hozzá, de embernek munka nélkül oda nem adható, és ember által munka nélkül nem megvehető. A munkaerő viszont nem eladható. Patt helyzet.
Volt egyszer egy régi alapjelszó: Munkát! Kenyeret! Ha jól belegondolunk, a ?kenyeret? rész felesleges, hiszen ha van munka, jut kenyérre is a fizetségből. A jelszó inkább azt tükrözi, hogy megfogalmazói úgymond álmukban sem gondoltak arra, hogy a kenyeret közvetlenül, mintegy alanyi jogon követeljék, hiszen aki nem dolgozik, ne is egyék.
Hogy is van ez? Szülessék meg talán az élősködők társadalma?
Amennyiben a mai fejlett társadalmak eltartottjait élősködőknek nevezzük, akkor ebben az értelemben igen. Ha nem, nem. Nyugdíjasok, gyerekek, háztartásbeliek, leszázalékoltak, betegek, ja és munkanélküliek. Az utóbbiak kivételével eltartásukat természetesnek vesszük, pedig az utóbbiakat nem beleszámolva is számuk általában lényegesen több a mai értelemben vett munkahellyel rendelkezőknél. Ha most még hozzájuk csapjuk a nem profitorientált tevékenységek alkalmazottait (pl. állam), akkor kiderül, hogy a profit, vagyis a tőke szignifikánsan nagyobb tömegeket tart el, mint ahány ember e profit generálásához ténylegesen közvetlenül szükséges. És egyre kevesebb szükséges. Vagyis a tőke története során egyre magasabb profit ráták előállítására, és ennél fogva egyre nagyobb tömegek eltartására képes anélkül, hogy többlet emberi munkaerő felhasználására, megvásárlására kényszerülne. És ez itt a lényeg.
De haladjunk sorjában. Tekintsük a szociális ellátórendszerek történetét. Úgy tűnik, a szociális ellátórendszerek története, nem más, mint szakszervezeti harcok története, emberjogi harcok története, a humánum győzelme a vadkapitalizmus felett. Úgy tűnik, a tőke hátrébb vonult, és feladva extraprofitja egy részét, meghajolt a munkásosztály ?kérlelhetetlen vasökle előtt?. Nem így van.
Ugyanis, ha a tőke hosszabb távon nem képes belátni, hogy egy társadalmi mozgás végül is számára minden eddiginél nagyobb extraprofitot eredményez majd, akkor a tőke ezt a mozgást igyekszik leállítani, és ellene kíméletlen, kompromisszumokat nem tűrő harcot indítani. A szocialista kísérlet ilyen volt, a szakszervezeti mozgalmak nem.
Ha most egy kicsit elvonatkoztatjuk a tőkét annak birtokosaitól, majd kissé általánosabban újból megszemélyesítjük, akkor mondhatjuk: a tőke szociálisan nem érzékeny. Működéséhez elsősorban infrastruktúra kell, nem színházjegy és üdülési hozzájárulás. Illetve fordítva, jólét ott van, ahol ezt a tőke már megengedheti magának, mintegy elég gazdag ahhoz, hogy kissé szociálisan is érzékeny legyen. Mondhatjuk, a jólét sokkal inkább a tőke ?hordaléka?, mintsem célja, vagy másképpen, a jólét a tőkés termelési mód nevű játék egy ponton túl való továbbfejlesztésének szükséges feltétele, amennyiben ez a megfelelő mennyiségű és minőségű vásárlóerő meglétét jelentheti az adott piacon. A szakszervezeti mozgalmak pedig érzékeny műszerként jelezték, jelzik, igen, itt van a továbbfejlesztés ideje. A tőkének tehát igenis szüksége volt, van rájuk.
Nézzük csak, hogyan is áll elő ez a vásárlóerő?
Már az elemi iskolában megtanultuk, hogy a jogalany először eladja munkaerejét azoknak, akik a termelőeszközöket birtokolják, majd visszakapja értéktöbblet teremtő munkája ellenértékének egy részét. Ez lesz az ő vásárlóereje. Az első lépés tehát mindenképpen a munkaerő eladása, amely munkaerővel valamiféle újabb eladható többlet érték, úgynevezett áru kerül előállításra.
A technológia fejlődésével, illetve a globalizáció térnyerésével azonban a fejlett országokban egyre markánsabban mutatja meg magát egy új jelenség, amely pontosan ezen szükségesnek látszó első lépés ellehetetlenüléséhez vezethet. Ugyanis a költségcsökkentés egyik alapvető módszere éppen az, hogy a tőke igyekszik a termék előállításához egyre kevesebb emberi-, azaz un. élőmunkaerőt vásárolni, és azt szociálisan abszolút igénytelen, ilyen költségektől mentes gépekkel helyettesíteni, vagy a munkát a világ olyan pontjára transzferálni, ahol a munkaerő birtokosai szociálisan még lényegesen igénytelenebbek, ilyen költségeket sokkal kevésbé igénylők. Így a fejlett országok tömegtermeléséből ? az emberiség fejlődése szempontjából egyébként üdvözlendő módon ? lassan kiszorulnak a tömegek. És ez érvényes a magasan, és kevésbé magasan kvalifikált munkaerőre egyaránt. Ezen tömegek kiszorulásával viszont ugyanilyen mértékben vásárlóerő is kiszorul a piacról.
A kérdés mármost az, a felszabaduló emberi munkaerő képes-e teljes egészében olyan új munkavégző képességé konvertálódni, amely új igényeket kelthet és elégíthet ki, azaz olyan újszerű holmikat állíthat elő, amelyekre van, vagy keletkeztethető piaci igény. Képes lesz-e ezen új felszabaduló munkaerő, amely eddig a tömegtermelésben dolgozott, annyiféle egyediséget, különlegességet felmutatni, hogy az előálló termék az épp ily módon magában hordozott egyediségével válik eladhatóvá?
Feltehetőleg igen, de semmiképpen sem azonnal. Annál is kevésbé, mert a mégoly fejlett szociális háló sem képes olyan egzisztenciát adni a még tömegtermeléshez szokott munkaerejüket eladni nem képes embereknek, hogy kedvük, módjuk legyen a fent vázolt új munkavégző képesség kifejlesztéséhez.
Várhatóan tehát a fejlett országokban a munkanélküliség elérheti azt a mértéket, amely már bezavar a játékba, szűkíti a piacot, szignifikánsan csökkentheti a piacon jelenlévő vásárlóerőt. Pedig ez értékes, kultúrált vásárlóerő, igencsak alkalmas összetett, nagy értékű termékek értékminőségének helyes megbecslésére, azok megvásárlására.
Hogyan menthető meg mégis a játék? Hogyan teremthető elő a kellő mennyiségű vásárlóerő?
Egy szórakoztató, beszélgetős tévé show-ban az egyik résztvevő a poén kedvéért azt találta mondani, válság idején nem a bankokat kéne kisegíteni, hanem oda kell adni a pénzt egyenesen az embereknek, akik aztán majd vásárlásaik révén lendületet adhatnak a gazdaságnak. Mindenki jót nevetett a poénon, nem sejtve, hogy a megoldás valóban valahol errefelé keresendő.
Az új felismerés abban állhat, hogy a tőkének le kell mondani az értéklánc első lépéséről, a munkaerő megvásárlásáról, mert arra a régi formában egész egyszerűen nincs szükség. Értéktelen, nem használható, nem hoz létre értéktöbbletet, nem teremt árut, nem generál profitot. A munkáért való fizetségen keresztül így nem állítható elő tehát a vásárlóerő. Nincs mese, hagyjuk ki a munkát. De mivel tömegek ingyenes, azaz ellenérték nélküli eltartásáról egy tőkés társadalomban szó sem lehet, keresni kell valami más megvásárolhatót. Legyen ez pedig egy képesség, a vásárlási képesség. Nagyon csúnyán fogalmazva minden ember felfogható egyfajta döntésgépnek, aki (amely?) elég sztochasztikus ahhoz, hogy az eredő döntés befolyásolása valódi versenyfeladat lehessen. A játék eredményes lebonyolításához megfelelő számú versenyzőnek, és döntésgépnek kell jelen lennie a játéktérben, azaz a piacon. A döntésgépek viszont pénzbe kerülnek. Meg kell azokat vásárolni. Ez a mindenkori versenyzők feladata.
A tőke tehát tovább lép majd, és elkezdi magát a vásárlóerőt megvásárolni, mert ez eminens érdeke, túlélésének feltétele. Nem új keletű dolog ez, a kapitalizmus történetében különösen nem. Ez az, amit eddig szociális ellátórendszernek neveztünk. Nyugdíjak, juttatások, járulékok, segélyek. Állami intervenció a feleslegek felvásárlására, illetve a termelés visszafogására, stb. A tőke sajátos szempontjából ez mind vásárlóerő vásárlás. Még akkor is, ha intézését nem maga végzi, hanem azt alkalmazottjára, igen, az alkalmazottjára, az államra bízza.
Hogy értem ezt? Tegyünk egy kis kitérőt.
A szocializmus ugyebár elvileg úgy volt elképzelve, hogy minden termelőeszköz társadalmi, azaz köztulajdonban van, s így lényegében minden megtermelt értéktöbblet is köztulajdonban marad. Ezen értéktöbblet egy részét úgynevezett fizetés formájába közvetlenül megkapja a dolgozó, a többihez pedig közvetve, infrastruktúrafejlesztések és bizonyos ingyenes, vagy erősen támogatott szolgáltatások formájában jut hozzá. A javak termelésében tehát állami tulajdonú cégek vesznek részt kivéve egy szűk, úgynevezett magánszektori (maszek) szegmenst. Az állami megrendeléseket is értelemszerűen állami cégek kapják. A megtermelt értéktöbblet felhasználásáról az államapparátus dönt, amely apparátust a közösség által elvileg demokratikusan választott képviselők bíznak meg ezzel és a parlament révén őrködnek az általuk meghozott törvények betartatása felett. Az állam tehát minden rábízott fillérrel a népnek köteles elszámolni, hiszen e fillérek egyetlen darabja sem a magántulajdona. Az állam a nép alkalmazottja. Ezért kellett volna elméletileg a szocializmusban minden állampolgárnak erős tulajdonosi tudattal, illetve ebből fakadóan a közös tulajdon iránti erős felelősségérzettel rendelkeznie. Valahogy nem így történt. Az elv, a tulajdonképpen még mindig nem igazságos, de a minden eddiginél igazságosabb társadalmi elv: ?mindenki a képességei szerint dolgozik s a munkája szerint részesül?, nem érvényesült. A modell nem működött, okait tudjuk, tudni véljük.
A kapitalizmusban elvileg minden termelőeszköz, illetve a termelőeszközök domináns része magántulajdonban van, s így lényegében minden megtermelt értéktöbblet is magántulajdonban marad. Ezen értéktöbblet egy részét úgynevezett fizetés formájában megkapja az alkalmazott, a többihez pedig nem jut hozzá. A javak termelésében tehát magántulajdonú cégek vesznek részt, kivéve egy szűk állami szegmenst. Az állami megrendeléseket is értelemszerűen magáncégek kapják. A megtermelt értéktöbblet felhasználásáról a tulajdonos dönt. Mivel az állam minden bevételi forrását a tőke biztosítja, ezért az állam a tulajdonosok, a tőkések alkalmazottja. Egyetlen olyan adóforint sincs a rendszerben, amelyet ne a magántulajdon termelt volna ki. És az állami vállalatok? Mivel az állam a tőke alkalmazottja, az alkalmazott alkalmazottja is a tőke alkalmazottja. Az állam feladata a piac karbantartása, működtetése. Semmi más. Minden ténykedése ebből eredeztethető, és ide származtatható vissza. A működtetés mindenkori szabályaiban a tulajdonosok állapodnak meg. Ebből következően az államnak kutya kötelessége úgy táncolni, ahogy a tulajdonosok, a tőkések fütyülnek, azaz ahogy azt a voltaképpeni munkáltató elrendeli. Az erről alkotott törvények akár az állam munkaköri leírásaként is felfoghatók.
Ebből következően egy tőkésállamban a mindenkori törvényi struktúra nem is alapulhat máson, mint a vezető tőkés érdekcsoportok egyezségén, ami a közös érdek, a piac működésének fenntartásáról szól. Egyszerűen megegyeznek a játékszabályokban.
Hogy ez az egész nem így van? Hogy emberi jogok, emberi méltóság, meg népfelség? Hogy jogom van beleszólni a demokratikusan megválasztott parlament útján, mire költik az adóforintjaimat? Hogy az állam kordában tartja a tőkéseket és szolidáris?
Igen, úgy tűnik, ezek mind vannak. Jogok, méltóság, demokrácia, a népjólét féltő óvása, lehet róla szó, sokkal inkább, mint bizonyos elmúlt korokban, vagy más, még szerencsétlenebb sorsú társadalmakban. De törvényszerűen csak úgy, ahogy arról korábban már szóltam, amikor a jólétet a tőke hordalékának neveztem.
De térjünk vissza a vásárlóerő megvásárlásának szükségszerűségéhez.
A tőke tehát lemond egyrészt jövedelmének bizonyos hányadáról, másrészt minden, a piacon sikeresen értékesített áru után elérhető bevétel egy részéről azért, hogy ezen a pénzen fenntarthassa azt a céget, amely a piac zavartalan működtetéséért felelős. Esetünkben ez a cég az állammal azonos. Az államtól ezért elvárja, hogy minél hatékonyabban ossza be ezt a bizonyos ?kosztpénzt?, és üdvözli, ha a cél érdekében az állam ilyen, vagy olyan módon e pénzt még fialtatni is tudja, de legalábbis képes rentábilisan működni. Természetesen mivel a termelőeszközök dominánsan magántulajdonban vannak (kell hogy legyenek), az állam elsősorban közszolgáltatói tevékenységeivel tud bevételt generálni.
Ami a választásokat illeti: egészségesebb tőkésállamokban a választók végül is tudván, nem tudván afelől döntenek, melyik nagy tőkéscsoport kerüljön előnyösebb lobby pozícióba. Ezért sem tudnak ezen országokban a nagy vezető pártok markáns koncepcionális különbségeket kimutatni egymáshoz képest. Állítás: minél nagyobb koncepcionális különbség mutatható ki vezető pártok közt egy tőkés országban, annál kevésbé beszélhetünk tőkés-, és annál inkább beszélhetünk pártokrata, bürokrata országról.
Az állam a tőke megbízásából szabályozza a piacot, és elvárja, hogy a szabályoknak következetesen érvényt is szerezzen, mégpedig elsősorban azon tőkések vonatkozásában, akik megpróbálnak piacot rombolni, vagyis nem a közösen elfogadott szabályok mentén üzleti előnyhöz jutni. Tehát valóban, az állam elsődleges célja maguknak a tőkéseknek a kordában tartása. De micsoda szemléletmódbeli különbség! Nem az alkalmazott, a dolgozó nép érdekében teszi ezt!
Félreértés ne essék. Ettől még számtalan állami alkalmazott és vezető érezheti úgy, és kell is, hogy úgy érezze, azért dolgozik, hogy az ?embereknek? jobb legyen. De ha felelős politikusok felejtik el, hogy egy tőkés társadalomban ki a tulajdonos, hol a forrás, kinek a kenyerét eszi, akkor hamar elapadhat ?a tőke buzogása? és máshol tör majd utat. Tőke és versenyképesség pedig jelenleg ?sajnos? szükséges feltételei a társadalmi jólét növekedésének. És így furcsamód szükséges feltételei annak is, hogy egykoron ne legyenek majd szükséges feltételei.
Mindazon országokban, ahol az állam, illetve az adminisztráció, azaz annak vezetői e sajátos alkalmazotti viszonyt nem helyesen értelmezik, ahol az állam megpróbál mintegy önjáróvá, önálló hatalmi entitássá válni, ott annak a bizonyos fentebb vázolt új jólétiségnek az elérése mindenképpen késedelmet szenved. Ez a fajta viszony például igencsak jellemző az un. volt szocialista országokra ahol némely kormányok látszólag megpróbálnak a nép érdekében kvázi a gonosz tőke ellen harcolni. Pedig egy tőkésállamban az állam legfőbb tárgyalópartnere maguk a tőkések. Az állam legfőbb feladata a piac karbantartása, és egyfajta bíróként, vagy játékvezetőként a tőkések által közös megegyezéssel megalkotott (játék)szabályok (törvények) betartatása. A tőke felhatalmazta az államot arra, hogy a szabálytalanul játszó játékostársakkal szemben a játék fenntarthatóságának érdekében eljárjon. A tőkésállamban az állam a tőke érdekeinek képviselője. Semmi más. És ha ezek az érdekek úgy kívánják, jöhet a jólétiség, ahogy ezt korábban már kifejtettük.
Tehát még egyszer: nem arról a régen felismert közgazdasági törvényszerűségről van szó, miszerint a profit növelése érdekében nem szabad olyan mértékű visszacsatolásokat létrehozni, amelyek már a vásárlóerő csökkenéséhez vezethetnek, mert annak a profit csökkenése lesz az eredménye. De még arról sem, hogy az előbbiek miatt bizonyos társadalmi fejlettségi szint fölött egyenesen gondoskodni kell a vásárlóerőt magasabb szintre emelő folyamatokról is. Hanem itt egy alapvető szemléletmód-, vagy ha tetszik paradigmaváltásról van szó, amely megsemmisíti a vásárlóerő létrejöttének eminens, lényegi közvetettségét, lemond annak a munkán keresztül való megvásárlásáról. Ehelyett közvetlenül a piacon értékesíthető áruvá teszi azt.
Érdekes szociális ellátórendszer működik Új-Zélandon. Lényege, hogy minden egyes állampolgár alanyi jogon kapja meg jövedelméhez azt a kiegészítést, amely egy meghatározott jövedelem minimum elérését biztosítja, még akkor is, ha egyáltalán nincs jövedelme. Ez pedig elég a tisztes megélhetéshez. Ott a sajátos, rapszodikus jövedelmi viszonyok között dolgozó farmergazdaságokra épülő gazdasági szerkezet kényszerítette erre a társadalmat. A lényeg, hogy kvázi munka nélkül, ha tetszik ingyenélő, élősködő módon is egzisztenciához juthat ott alanyi jogon az állampolgár. Természetesen a dolog nem ilyen egyszerű ott sem, az állam kontrolálja az eltartott állampolgár jóhiszeműségét, azt, hogy a tőle elvárható módon mindent megtesz-e ezen egyfajta közösségi hitel törleszthetőségének megteremtése érdekében. Ami ebben vizsgálódásunk szempontjából érdekes, tőkés társadalmuk képes emberhez méltó színvonalon eltartani a mindenkori munkanélkülieket, ugyanakkor a mindenkori ?versenyzők? pedig számíthatnak egy viszonylag egyenletes intenzitással jelenlévő, és így a szokott módon manipulálható vásárlóerőre. Ez persze még nem zárja ki egy tőkés gazdaság összes lehetőségét egy kiadós gazdasági válság létrejöttét illetően.
A lényeg, hogy a tőke a gépies munkát egyre inkább gépesíti mind fizikai, mind szellemi értelemben (számítógép), aminek következtében költségei csökkennek, az áru kelendősége nő, mert olcsóbb lesz és csábítóbb, hiszen a gépesítés ma már az egyediség tömegtermelését is lehetővé teszi (pl. ld. egyedi igények szerint összeállított gépkocsik szerelése futószalagon). Az eredmény: minden eddiginél nagyobb extraprofit.
És még valami. Ahhoz, hogy a vásárlóerő megvásárlásához elégséges pénzeszközök is az állam birtokába kerülhessenek, egészen biztos, hogy adóreformra lesz szükség. Az egész adórendszer végtelen összetettségének egyszerűsítése, és ennélfogva működtetése rendkívüli költségességének drasztikus csökkentése kell hogy bekövetkezzen valamiféle gordiuszi megoldás alkalmazásával. Például ? hacsak ez nem egy közgazdasági nonszensz ? eltörlésre kerülhet valamennyi adóforma az áruforgalmi adó kivételével. Mindenfajta ÁFA mentesség, ÁFA könnyítés, ÁFA visszatérítési lehetőség megszűnne, a bérek pedig nettósítva, a járadékok bruttósítva kerülnének folyósításra. Mivel a tőkés társadalmi viszonyrendszerben az egyén bármilyen mozgását árumozgás követi (gondolj bele, és cáfold meg, ha tudod), feltehető, hogy ezen megkerülhetetlen, és a fogyasztással arányos adóforma, lényegesen több bevételhez juttatná az államháztartást, mint a végtelenül bonyolult, és végtelenül költséges jelenlegi egyéb formák. Tulajdonképpen minden áru áruból épül fel, és kivételképpen talán csak a jövedéki adónak kéne lefednie azt az első mozzanatot, amikor a természetből történő közvetlen kisajátítással válik valami áruvá (pl. bányászat). Ezen adók helyes, politikailag is elfogadható mértékének megállapításával bőven nyílna lehetőség az ellenőrzés szigorítására és természetesen a vásárlóerő megvásárlására.
Természetesen meg kell majd győzni a tőkéseket, kis-, közép-, és nagyvállalkozókat, pontosabban fogalmazva a fentieknek meg kell győzniük önmagukat arról, azaz fel kell ismerniük, hogy voltaképp nem történik semmi újszerű. Nem történik semmi más, csak ami eddig is a tőke történelme során, el kell kezdeni többet fizetni a játékért, hogy az egy magasabb szinten tovább folytatódhassék. Magától értetődően minden eddiginél nagyobb extraprofitért.
A játék a játékosok, azaz a versenyzők, azaz a termelőeszköz birtoklók, azaz a tőke számára kétségtelenül drágább lesz, de minden eddiginél nagyobb haszonnal is kecsegtet. És az új játék nem utolsósorban kényszer is, hiszen úgy tűnik, a régi módon nem lehet sokáig tovább játszani.
Ehhez persze nagy játéktér kell, határokon átnyúló, globális piacformálás, közös rendelkezésre bocsátott tőkefolyamok egyeztetett célzatos áramoltatása. Erről szól az unió.
Jelenleg az Európai Unióban az adott országok adott tőkéseinek konkrét piackezelési stratégiái erősen különbözhetnek egymástól a különböző történelmi, társadalmi, környezeti, földrajzi, stb. adottságok függvényében. Elkerülhetetlennek látszik azonban az erős konvergencia e stratégiák területén is, hogy a globális piacformálás lehetővé válhasson. Bármily szociáldemokrata, konzervatív, illetve liberális irányultságú kormány is legyen hatalmon, ha nem ismeri fel a tőkés gazdasági berendezkedésből adódó alapvető szükségszerűségeket, mindenképpen hátráltatni fogja országában a korábban már vázolt értelemben vett jólétiség kialakulását.  Másképp megközelítve az Európai Unió puszta létét fenyegetheti ? és e válság jelei már mutatkoznak is ? ha elmarad a viszonylag rövid időn belüli erős gazdasági koncentráció, vagyis az egyes országok gazdasági stratégiáinak közös nevezőre hozása. És valóban, az ilyen irányú törekvések egyre markánsabban vannak jelen az Unió politikájában. Lehet, tán még a közös pénzt sem kellett volna bevezetni, amíg e koncentráció egy meghatározott szintet el nem ér. Igen, egyféleképpen egy közös piackarbantartó és felügyelő céget kell létrehozni, vagyis egy közös államot annak minden jogosítványával együtt, mégpedig minden tagállamra egységesen érvényesen. Mondjuk ki, egy USE-t (United States of Europe). Nagyon sok mindenben különbözne az USA-tól, de ebbe itt most ne menjünk bele.
A vásárlóerő megvásárlásához vezető átalakulás csak fokozatosan mehet majd végbe, először a szociális háló még sűrűbbre szövésével, a munkaidők drasztikus csökkentésével a fizetések változatlanul tartása mellett, stb. Tehát feltehetőleg egy ilyesféle folyamat végén absztrahálódhat majd a politikusi tudatokban valamiféle vásárlóerő-fenntartási befektetési alap fogalma, illetve fogalmazódhat meg ugyanezen elmékben egy ilyen alap létrehozásának szükségszerűsége. E voltaképp új adónemnek bizonyos előképei szintén megpillanthatók már fejlett, jóléti államokban különösen. Ilyennek fogható fel pl. a vagyonadó, vagy az úgynevezett szolidaritási adó. Vagy a már említett, megfelelően hangolt forgalmi és jövedéki adó lehet a végső megoldás.
Könnyen belátható, hogy a mindenkori politika szintjén a fenti folyamatok felismeréséből számos rendkívül szimpatikus, szociálisan érzékeny stratégia bonthatók ki, amely látszólag a tőke ellenében, de ténylegesen nagyon is emberért való célokat tud maga elé tűzni, illetve populárisan kommunikálni. A politika hitelességét még jobban aláhúzhatja, hogy valóban le kell küzdeni a cél érdekében a tőke egyfajta valós ellenállását, és valóban emberarcúbbá tehet egy társadalmat az, ha mindenki alanyi jogon férhet hozzá az emberhez méltó megélhetés alapvető feltételeihez. Bármiféle társadalmi továbbfejlődésnek ez szükséges feltétele.
Ami pedig a jelszavakat illeti, az alanyi jogon járó kenyér azt hiszem nem egy jelentéktelen és hatástalan célmegjelölés még akkor sem, ha a valós, aktuálpolitikai jelszavakról ezzel még nem mondtunk szinte semmit, amiképp arról sem, gyakorlatilag hogyan kivitelezhető ez a sajátos tőkéért való tőkeellenesség a napi politika színterén. Az viszont biztos, ha igazuk van azoknak, akik hasonló folyamatokat vélnek felfedezni társadalmi mozgástereinkben, akkor a sikeres, profi politizálás csak ennek figyelembevételével folytatható.

{mxc}